Lehoczky Alfréd: Hangony község 750 éves

Előszóként

Nyomban azzal kezdhetjük, hogy a cím nem pontos. Hangony község több mint 750 éves, de mivel a létéről szóló első írásos forrást 1214-ből ismerjük, hivatalosan innen számíthatjuk létezését. Hogy pontosan mikor jött létre, arra nincs bizonyítékunk.
Bárhogy nézzük is, tekintélyes idő telt el községünk létrejötte óta, s méltányos, hogy megemlékezzünk erről.
Az évfordulóval kapcsolatban nyújtjuk át ezt a kis füzetet, melyben – valóban csak dióhéjban – végigkísérjük falunk fejlődését, népének életét. Nem lép fel e kis írás a “falutörténet” igényével, nem tér ki (és nem is térhet ki) a fejlődésnek még fő mozzanataira sem, csupán egy-egy mozzanattal kívánja felvillantani a falu életének fontosabb állomásait. A sorokból mégis egy falu népének küzdelmes élete tárul elénk. Talán ünneprontásnak tűnhet e szenvedésekkel teli, küzdelmes élet felidézése, de az igazságot nem kendőzhetjük el.
Az évszázados küzdelem még most sem fejeződött be. Falunk ma is állandóan fejlődik. Nagy változások mennek végbe a falu életében és az emberek mindennapi tevékenységében, gondolkodásában is.
E kis füzetet azoknak ajánlom, akik áldozatos munkával fáradoznak falunk új életének kimunkálásán.

A szerző

A régmúlt

Forgassuk vissza a történelem kerekét mintegy ezer évvel. Milyen volt akkor völgyünk, és hogyan éltek az emberek?
A dombokat nagy kiterjedésű tölgyerdők borították, a völgyekben tavakkal, mocsarakkal tarkított dús rétek terültek el. Az állattenyésztő magyarok szívesen telepedtek le az ilyen helyeken; ahol a rétek dús legelőt adtak a nyájaknak és csordáknak, az erdők pedig gazdag zsákmányt ígértek a vadászoknak. A feltételezés szerint a magyarok a X. század második felében, valószínűleg Géza fejedelem idején szállták meg völgyünket.
A honfoglaló magyarság szabad pásztortársadalomban élt. A legelők és rétek, a tavak és erdők közösek voltak, de a nyáj már kinek-kinek saját tulajdonát alkotta. Ebben az időben a marha jelentette a fő értéket – innen a vagyon “marha” szóval való jelölése -, s érthető, hogy a törzsek és nemzetségek tagjai igyekeznek növelni marhaállományukat és ezáltal vagyonukat.
A tulajdon megjelenése megindította az emberek elkülönülését, szegényekre és gazdagokra való tagozódását. Akinek több marhája volt, mind nagyobb hatalomra tett szert. Az emberek e megosztottsága lett ezer éven át minden gyűlölködés eredője.

A rohamosan szaporodó nép nem sokáig tudott megélni a félnomád viszonyok között űzött állattartásból, és fennmaradása megkövetelte a földművelésre való áttérést. Ez azután nagy átalakulást hozott a magyarság társadalmi életében is. Az eddig közösen birtokolt föld a leggazdagabb családok, legtöbbször a törzs és a nemzetség fejének tulajdonába került, míg a többi szabad pásztor jobbágysorba süllyedt. Ez a jobbággyá válás azonban nem ment zökkenők nélkül. A szabad pásztorkodáshoz és az ősi valláshoz szokott magyarság tiltakozik mind a földművelés, mind az új tulajdonforma, mind pedig az új vallás ellen. Vidékünk szabad pásztortársadalma sem könnyen hajlott az új vallásra, erről tanúskodik a falu határában emelkedő Pogányvár neve.
Nyugodtan állíthatjuk: településünk népének történetében ez volt az a nagy sorsforduló, amely hosszú évszázadokra meghatározta életét. Megindult a harc a társadalom két osztálya, az elnyomott és kizsákmányolt jobbágyság és az elnyomó, a jobbágyság nyakán élősködő földbirtokosok között.

Falunkról az első írásos tudósítást 1214-ből olvashatjuk. A falut a Hangonyi család birtokolta, mely minden bizonnyal az itt letelepedett nemzetség leggazdagabb családja volt.
Már az első oklevelekből is a gyűlölködés, a vagyon ért folytatott küzdelmek egész sora tűnik elénk. 1214-ben a Hangonyiak feldúlják Szentsimont, mely időközben a Balogok (Szécsiek) tulajdona lett. 1287-ben Hangonyi Miklós megöli unokatestvérét, Andát, s ezért kénytelen vérdíjat fizetni. 1292-ben a Balogok foglalják el a Hangonyiak Berény nevű várát, és onnan rablólovagok módjára kitörve megölik Hangonyi Pétert, a család legöregebb tagját. A XV. század közepén a Hangonyiak hosszú pert folytatnak Illés egri segédpüspökkel, aki “a Hangonyiak okleveleit kieszközölte Anna asszonytól”, hogy így a birtokot megszerezhesse. 1549-ben Borbála asszony “fellázítva jobbágyait” felgyújtatja Hangonyi Sárközi István portájat.
És így tovább, folytathatnánk szinte vég nélkül. A Hangonyiak – más földesurak példáját követve – kolostort építenek lelki üdvükért, de ezzel békésen megfért a gyilok és a gyújtogatás.
Elképzelhető, hogy ha a föld es urak egymás közt ilyen késhegyig menő harcokat vívtak, milyen lehetett a jobbágyság sorsa. Falunkra vonatkozóan nincs erről pontos képünk. Az oklevelek keveset beszélnek a dolgozó emberekről. Tény azonban, hogy a nép mind rosszabb helyzetbe került. A földesúr saját jövedelmének növelése érdekében egyre több terhet rótt a jobbágyokra. Nem csodálható ezért, hogy mind több jobbágy ment tönkre és került zsellérsorba. 1431-ben még 39 jobbágyportát írtak össze a faluban, de 1525-ben – amikor Hangonyi Perzselt Mihály és Csipcsi Péter a jószágokon osztozkodnak – egy felsőhangonyi nemes portán – mely korábban Hangonyi Vitéz Péter volt – már nyolc zsellér lakott. Ugyanebben az oklevélben elhagyott és puszta telkekről is említést történik. Csak így érthetjük meg, hogy 1551-ben, amikor újra összeírják a jobbágyportákat, már csak 18 portát találnak a faluban. Száz év alatt tehát felére csökkent a jobbágyporták száma.

Pusztult a jobbágynép…

A török hódoltság

Az ország pedig a pusztulásba rohant. Miközben a főurakat egymás birtokainak elorzása, a jobbágyok féktelen kiszipolyozása kötötte le, a jobbágyok Dózsa vezetésével kiutat keresnek nyomorult helyzetükből. Harcuk azonban elbukott. A felkelő jobbágyokon az urak kegyetlen bosszút álltak. Időközben délről mind fenyegetőbb veszélyként jelentkezett a török támadás, s a mohácsi csatavesztés után hazánk történetének egyik leggyászosabb korszaka következett.
Falunk is nyakába vette a török hódoltság igáját. 1552-ben – az északi várak elleni nagy török támadáskor – került falunk a hódoltsági falvak közé. Először a füleki bégnek, majd pedig az egri pasának fizette az adót. A nép sorsa – ha lehet – még nehezebbé vált. Hangonyi György – a falu akkori földes ura -, harcolva az osztrák császár és a török ellen is, sorra elvesztette birtokait. Ferdinánd császár másokat jutalmazott meg birtokaival, a török pedig – miután I562-ben többedmagával elfogták – Konstantinápolyba hurcolta. “Könyörgök ti kigyelmeteknek az élő Istenre és minden jó szerenesimre Idvessigtekért – írta levelében -, hogy ne hadgyon kigyelmetek, hanem az én jószágom és minden marhám fejiben szalasszon kígyelmetek egy törököt irettem… ” Hangonyi György ott pusztult a konstantinápolyi fogságban, mert a már korábban elkobzott birtokait nem tudták elzálogosítani, hogy kiválthassák. Fiának nevével még 1626-ban is találkozunk az oklevelekben, később azonban már nem. Kihalt a falu ősi birtokos családja. A régi birtokosok helyébe újak jöttek: a Bacsók, Jánosiak, Hanvaiak és mások. A jobbágyok helyzetén mindez mit sem változtatott.

A török hódítás elől a jobbágyok kisebb része elmenekült, de többségük a faluban maradt. A ma is élő családok közül már a török hódoltság előtt itt éltek a Lestál és Balyi családok. Uraj községben élt egy család, amelynek tagjai nem sokkal korábban költözhettek oda falunkból, s ezért Hangonyiaknak nevezték őket. (A mai Hangonyiak ősei.)
Az elmenekült jobbágycsaládok helyére újak települtek, minden bizonnyal olyan területekről, ahol sorsuk még elviselhetetlenebb volt. Így került falunkba 1565-ben az Endrész, 1601-ben a Kisgergely, 1610-ben a Bartók, 1616-ban a Gál, 1671-ben a Bodor, 1673-ban a Dul, 1683-ban pedig a Dér család.

A falu népe állandó rettegésben élt. A hadjáratok, támadások és rablások szüntelen veszélyként nehezedtek az emberekre, és a lakosságnak sokszor kellett az erdőbe menekülnie, hogy mentse életét és vagyonkáját. Gyakran 8-10 éven át mindössze 4-5 család élt a faluban, 1686-ban pedig – amikor a törököket kiűzték az ország északi részéből – a falu teljesen lakatlanná vált. A török hódítás alatt elpusztult a kolostor és a falu kőből épült temploma is.
Milyen volt a gazdálkodás ebben az időben? Nemcsak a falu lakóinak száma, de a gazdálkodás is állandóan ingadozott. 1575-ben a két faluban 9 jobbágycsaládnak 435 kéve (legfeljebb 8-9 q) gabonája termett. Békésebb időben javult a helyzet és például 1636-ban 24 családnak 5860 kéve (100-120 q) termése volt. A kevés termésből tizedet kellett fizetni az egyháznak, kilencedet a földes úrnak, fél adót a királynak és töméntelen adót a töröknek. Sokszor nem volt, aki a földet művelje, mért a fogatokat a termények elszállítására, az embereket pedig szőlő kapálására Egerbe hajtották.

A jobbágyok nehéz helyzete ellenére – kihasználva a békésebb időket – néhánynak mégis sikerült kitörnie a jobbágysorból. 1634-ben a Kisgergely, majd ezt követően a Csajbók család, 1668-ban pedig az egyik Endrész család szerez nemességet Heves megyében, a hangonyi Endrészek nemességét azonban hosszú pereskedés után sem ismerik el.

A török hódoltság után

A 145 éves törökdúlás után lassan kezdett újra benépesedni községünk. A veszély elől elmenekült családok lassan visszatértek, és új lakókkal is bővült községünk lakossága. Falunkba települt a kisnemesi Turcsányi, Kanta és Nemes család, majd pedig a Szilágyi és Illés jobbágycsalád is. A Dér család rövidesen nemességet szerez.
A jobbágyok – bár megszabadultak a török veszedelemtől – a visszajött földesurak kapzsisága, a föld műveléséhez szükséges állatok és eszközök hiánya miatt csak nehezen boldogultak. 1690-ben 7 jobbágycsalád élt Alsó-hangonyon, s összesen 12 marhájuk és 12 kettős fogatuk volt. Felsőhangonyon ugyanakkor Dér bírón kívül csak egy jobbágycsalád élt (Lestál), mely két marhával és két kettős fogattal rendelkezett. Az itt lakó négy zsellércsaládnak egyetlen állata sem volt. Föld most volt korlátlanul, s aki legalább egy kettős fogattal rendelkezett, azonnal jobbágysorba kerülhetett.
A földesurak nem voltak tekintettel a jobbágynép nehéz helyzetére. A fényűző, henye élethez sok pénz kellett, s azt a földesurak mind a jobbágyoktól zsarolták ki. A robot már olyan méreteket öltött, hogy a jobbágyok alig tudták művelni saját földjüket. A jobbágygazdaságok ily módon nem fejlődhettek.
A jobbágyok szegénysége szegénnyé tette a kincstárt is, hisz adót csak a jobbágyok fizettek. Márpedig a királynak is sok pénz kellett. Főleg Mária Teréziának, aki ugyancsak fényes udvart tartott. A kincstár érdekei égetővé tették a jobbágyok helyzetének rendezését. Így került sor a falunkban is az 1771-73-as úrbérrendezésre, mely pontosan meghatározta a jobbágyok kötelezettségeit és a földesurak jogait. Az összeírás szerint a két faluban 141 portán 28 jobbágy- és zsellércsalád élt. A jobbágyokon 17 földesúr osztozott, de közülük egy sem lakott a faluban.
Az úrbérrendezéssel némileg javult a jobbágyok helyzete, de sorsuk alapvetően nem változott. A királynak fizetett adó, az egyháznak járó tized és a földesúrnak adott kilenced mellett minden porta után 104 gyalog-, vagy 52 igásnapszám, egy öl fa, 6 font fonás, egy icce vaj, 2 kappan, 2 csirke, és 12 tojás járt évente a földesúrnak.

Ekkor már 28 jobbágy közül húsz csak fél vagy ennél kisebb telekkel rendelkezett. (Egy egész telekhez 26 magyar hold szántó járt.) A legnagyobb veszélyt a telkek elaprózódása jelentette, hisz ilyen kevés föld egy-egy családot már nehezen tudott eltartani. II. József ezért – hogy a gazdaságok jövedelmezőségét biztosítsa – megtiltja a telkek további elaprózását, s azt a fiúk közül csak egy örökölhette, míg a többi vagy a családban maradt, vagy pedig zsellérsorba került. A zselléresedés folyamata gyorsan megindult a mi falunkban is. Falunk népességéről az első teljes képet a II. József által elrendelt népszámlálás adatai nyújtják. Érdemes ezt kissé részletesebben is szemügyre venni.
Alsóhangonyban (Szilakszóval együtt) 35 házban 44 család élt. A lakosság száma 299 fő, közülük 138 férfi és 141 nő. Részletes adatok csak a férfiakról állnak rendelkezésünkre. Ezek azt mutatják, hogy a férfiak közül 6 tartozott a nemesek, 3 a polgárok és 32 a parasztok közé, míg 37 zsellérsorban volt. 17 éves vagy ennél fiatalabb jobbágy és zsellér fiúgyermek 84 volt a faluban.
Felsőhangonyon 41 házban 49 család élt. A 330 lakos nem szerinti megoszlása: 172 férfi és 158 nő. A férfiak közül 72 tartozott a nemesek közé, míg a többi jobbágy (34) zsellér (24) vagy gyermek volt (41).
Azonnal szemünkbe tűnik, hogy Alsó- és Felsőhangony helyzete nem ugyanaz. Míg Alsóhangonyon a lakosság soraiban alig találunk nemeseket, Felsőhangonyon a lakosság jelentős része nemes.
A legfontosabb azonban, hogy alig tiz évvel az úrbér- rendezés után magunk előtt láthatjuk a jobbágyság zselléresedésének folyamatát. E folyamat ezt követően még hatványozottabban meggyorsul.

Mikor lesz már szabad a jobbágy?

A falu népessége tovább szaporodott. Újabb lakók is érkeztek. Ebben az időben telepednek le a Székely, a Tóth és a Hendrich családok, majd legkésőbb a Horváth család.
1828-ban 35 jobbágy és 20 zsellércsalád élt a faluban. Míg a jobbágyok száma 1773 óta csak héttel nőtt, a zsellérek száma 19-cel. Alsóhangonyon a Szilágyiakból két jobbágy- és két zsellér-, az Endrészekből 8 jobbágy- és két zsellér-, a Bartókokból egy jobbágy- és négy zsellércsaládot találunk. Sok esetben a jobbágycsaládok tagjai úgy igyekeznek a zsellérsorba való süllyedéstől megmenekülni, hogy a családok együtt maradnak. Ezt látjuk a Dul családnál, ahol a családfőn kívül ott él a két testvér is. A Balyi családnál 7 felnőtt férfi lakik együtt, köztük két testvér.
Milyen volt ebben az időben a gazdálkodás? Az egész faluban csupán 40 igás ökör, 29 ló és 19 tehén volt. Az összeírás szerint a föld csak három és fél-négy magot adott.
A magyar gazdaság helyzete és fejlődése mind jobban mutatta, hogy a feudalizmus túlélte magát és nem tartható fenn tovább. A robotra, jobbágymunkára támaszkodó mezőgazdaság már nem volt képes fejlődésre, a feudális kötöttség pedig az egész gazdasági és társadalmi élet haladásának akadályává vált.
Az emberek élete mind nehezebb lett. A föld jobbágy- viszonyok között már nem volt képes a lakosságot eltartani. Mindezt még súlyosabbá tette a sok természeti csapás és a nyomukban járó járványok. 1831-ben kolera tizedelte meg a lakosságot. 1846-ban és 1847-ben nagy aszály sújtotta a vidéket, melynek következtében – a szentsimoni egyházi anyakönyv tanúsága szerint – sok ember éhen halt. Az elgyengült lakosság soraiban felütötte fejét a tífusz. 1847-ben 142 ember halt meg a faluban és csak 70 született. Ezek az állapotok íratták Szagula plébánossal a szentsimoni anyakönyvbe: “Ilyen esztendőktől ments meg Uram minket!”
A magyar népre újabb súlyos harcok vártak. Küzdenie kellett az osztrák elnyomás ellen és harcolnia a jobbágyság megszüntetéséért.

Felszabadult jobbágy – megváltozott falu

Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc – bukása ellenére is – nagy változásokat hozott. Nem lehetett ez olyan vihar, mely elsöpör minden idejét múltat, de ahhoz elég erős szélnek bizonyult, hogy elhordja a kor legkorhadtabb törvényeit, szokásait és kötöttségeit. A jobbágyból – aki eddig ki volt szolgáltatva a földesurának – földjével rendelkező paraszt lett. A jobbágyfelszabadítást – a szentsimoni anyakönyv bejegyzése szerint – már 1848 márciusában kihirdették a plébánia területén.
Bárhogy nézzük is, az István király idején bevezetett földművelés óta ez a lépés volt a legjelentősebb népünk életében. Mindennek a fejlődésnek be kellett következnie, mert amennyiben egy társadalmi rendszer nem képes eleget nyújtani a társadalom tagjainak és képtelen a fejlődésre, úgy jönnie kell egy újnak, mely jobban megfelel az élet szabta követelményeknek. Hazánk helyzetének tragédiája éppen az volt, hogy túlkésőn tudta csak a szükséges változásokat létrehozni, s azokat sem következetesen. A haladás képviselőivel szemben álló reakciós erők – az osztrák uralkodó ház, az egyházi és világi főurak – mindent elkövettek az ország érdekében szükséges változások keresztülvitelének meghiúsítására. Mily sok szenvedéstől szabadult volna meg népünk, ha korábban megteheti a fejlődés kívánta lépéseket, s szabad út nyílik a társadalmi fejlődés előtt!

Hogyan alakult a falu képe a jobbágyfelszabadítás után?
A földterület megoszlását legjobban mutatja az 1857-ben készített kataszteri térkép. A jobbágyok felszabadítása nem ment végbe harc nélkül. A földesurak mindent elkövettek, hogy a birtokrendezést a maguk javára és a parasztok rovására hajtsák végre. Sok módja volt ennek. Ha figyelemmel kísérjük a falu fejlődését a jobbágyfelszabadítás után, azt látjuk, hogy a parasztság helyzete átmenetileg romlott, még a korábbihoz képest is. Sokan azt állították, hogy kár volt a jobbágyokat szabaddá tenni, mert eddig nyugodtabban éltek.

Mi is volt e téren az igazság?

A legtöbb parasztnak a jobbágyfelszabadítás után kevesebb földje maradt, mint amennyin jobbágyként dolgozott. A faluban szinte minden családnak volt a telki földjén kívül irtványföldje is, mely most a földesúrra szállott. A földesúr csak annyi földet hagyott a paraszt kezén, amennyi a házhelyhez járt. Így a legtöbb esetben a paraszt most kevesebb földön volt kénytelen gazdálkodni, mint korábban. Különösen az olyan parasztok kerültek nehéz Helyzetbe, akik fél házhelynél kisebb birtokrésszel rendelkeztek. Márpedig a parasztok többsége ilyen volt. A nagyszámú zsellér pedig teljesen föld nélkül maradt, és csak néhány holdnyi legelőilletékességgel rendelkezett.
A földek legjava, az erdők nagy része a földesuraké maradt. Közrejátszott ebben a parasztság úrtisztelete is, hisz még ma is emlegetik az öregek azt az esetet, amikor el kellett dönteni, hogy Alsóhangonyon melyik határrész lesz az úrbéri és melyik az úri birtok, a parasztok könnyen rámondták: jó lesz nekünk a patak másik oldala is. Pedig mindenki tudhatta, hogy ez a falu legsilányabb határrésze.

Ilyen viszonyok között indult új fejlődésnek az élet falunkban.

Az úri birtok rövidesen a Somoskeőyek kezén összpontosult. Szántóterületük meghaladta az ezer holdat, az erdő pedig több ezer holdra rúgott. Azt hihetnénk, hogy ez a jelentős birtok virágzásnak indult az új helyzetben, és a falu erősségévé vált. Nem így történt. A volt hűbérurak nem tudtak mit kezdeni az új helyzetben. Nem voltak felkészülve a változásra. és amikor megszűnt a robot és a kilenced fizetése, gyorsan eladósodott a birtok. Amikor a Somoskeőy család feje, Ferenc úr meghalt, már annyi volt az adósság a birtokon, hogy a föld értéke nem fedezte a rátáblázott összeget. Kimondták tehát a birtokra a csődöt.
Guszti úr – a család új feje – sokat törte a fejét, hogyan menthetné meg a birtokot. A szerencse segített rajtuk. A föld ára a hetvenes években jelentősen emelkedett, s Guszti úr úgy vélte, a hangonyi birtokot megmenthetik, ha a balatoni, arlói, disznósdi, bolyoki és harmaci birtokokat eladják. Így is történt, s Hangonyon csak néhány telket adtak el, egyebek között a Székely hadnak 2200 Ft-ért, Bartók Gergelynek 400 Ft-ért, Horváth Józsefnek pedig 100 Ft-ért.
A hangonyi birtokot l871-ben öt részre osztották, Ferenc úr öt gyereke között. A faluba telepedett Stelkovics úr – Róza asszony férje – és a másik vő, Balajti úr is. A birtok az öt gyerek kezén különböző módon fejlődött, de megtartani egyik sem tudta. Ki korábban, ki később, kénytelen volt feladni a gazdálkodást. Régi módon akartak élni, s ez az új helyzetben lehetetlennek bizonyult. Az “úri birtok” nem tudott megbirkózni a megváltozott viszonyokkal. A lépést elvétették, lemaradtak. A történelem pedig nem válogatós: a lemaradókat megsemmisíti. E történelmi igazság igazolódott falunkban is.
Nagy változások mentek végbe a paraszti gazdálkodásban is. A parasztság falunkban három rétegből ötvöződött egybe. A volt jobbágyokból, a zsellérekből és a volt kisnemesekből. Alsóhangonyon csak egy kisnemes család élt (Kanta), Felsőhangonyon több (Kisgergely, Turcsányi, Nemes, Veres), s így ott a kisnemesi földterület is jelentékenyebb volt. Az egyes rétegek keveredése már 1848 előtt megindult. Gyakran megtörtént, hogy kisnemes legény jobbágy- vagy éppen zsellérlányt vett el feleségül, vagy fordítva.
Az új helyzetben pedig már nem a nemesi cím volt a meghatározó, hanem a birtokolt földterület nagysága. A volt nemesek még sokáig büszkén emlegetik származásukat, és gyakran hivatkoztak a “kutyabőrre”, de a birtok nagysága mind jobban háttérbe szorította az elavult címeket. A holdak száma pedig az új helyzetben már nem a régi címeken múlott. A földművelésben is a kapitalizmus törvényei érvényesültek, s az boldogult, aki az új viszonyok között jobban tudott alkalmazkodni a helyzet követelményeihez: ha többet tudott a birtokba befektetni, jobban tudott ügyeskedni és főleg gazdálkodni, jobban is haladt. A fejlődés átrendez te a falu képét, új rangsort alakított ki az emberek között.
Sok kisnemes család nem tudott megbirkózni az új helyzettel, legtöbbször azért, mert az eddig osztatlan birtokot most már fel kellett osztani a családok között. Egy-egy családra így kevés föld jutott, sok esetben kevesebb, mint egy jobb helyzetben levő jobbágyra. Így jártak a Turcsányiak, a Kanták és részben a Kisgergelyek is.
Egyes jobbágy- és zsellércsaládok gyorsan megtalálták helyüket, és a kezdeti nehézségek után szépen boldogultak. E fejlődés tanúsága a Székelyek földvásárlása, hisz a 2200 Ft a vásárlás idején igen nagy összegnek számított. A fejlődés új vonása, hogy a Szilágyiak közül a jobbágysorban levő maradt le legjobban (a Dul szögben), míg a többi – kik általában zsellérsorban voltak ? gyorsan gyarapodnak. Szilágyi József és László birtoka 1893-ban már meghaladta a 300 holdat. Endrész Ferencnek pedig ugyanakkor 167 holdas birtoka volt.

A század végére az egész falu jelentékenyen fejlődött. 1893-ban 534 szarvasmarha, 134 ló, 111 kecske, 2126 juh. 2149 baromfi és 73 méhcsalád volt a faluban.

A fejlődés azt mutatta, hogy falunk népe is nagy lépést tett előre a jobbágyfelszabadítással. A parasztot emberszámba vették. A feudalizmus csak a földesurak hasznát nézte. Most a kapitalista fejlődés a lakosság szélesebb rétege számára tette lehetővé a boldogulást.
Nem volt tehát igazuk azoknak, akik a jobbágyfelszabadítást követő átmeneti nehézségek alapján meghúztak a vészharangot. s a korábbi viszonyokat sírták vissza. A fejlődés utat tört magának.

Az ózdi gyár és hatása a falu fejlődésére

Az ipar, a kapitalizmus kialakulása viharként szántott végig Európán. Hatalmakat döntött porba és új hatalmakat emelt. E vihar szellői elérték hazánkat, és érték Ózd környékét is. A föld méhében rejlő kincs – a fekete gyémánt – vonzotta a tőkéseket. Sorra nyitottak a bányákat, majd felépült az ózdi és a nádasdi gyár is.
Az ózdi gyár már 1847-ben létrejött. Kezdetben nem gyakorolt lényeges befolyást falunkra, bár a napszámosok között már ekkor is találhattunk falunkbelieket. Sok zsellér, de volt jobbágy is, az itt szerzett pénzt használta fel gazdaságának megindításához vagy fejlesztéséhez.
Falunk – az ózdi gyár létrejötte ellenére is — a korábbi városok és vásároshelyek vonzásában maradt. Vásárra, sőt kisebb vásárlásra is Rimaszombatba, Rimaszécsre vagy éppen Feledre jártak az emberek. Az ipar vonzóereje és a lakosság kényszerítő helyzete azonban lassan háttérbe szorította a gyárral szemben táplált idegenkedést, és sokan gyárimunkásokká lettek. Alsóhangonyon – ahol nagyobb volt a földtelen parasztok száma – gyorsabb volt e folyamat. Falsőhangonyon a század elején még alig találtunk gyárimunkást, s aki mégis az iparba ment dolgozni, az építőiparban igyekezett elhelyezkedni. A lehetőség kedvező volt, hiszen az ózdi gyár ebben az időben épült ki komoly mértékben. Mindezzel együtt Ózd üzletel, vásárai is méltó versenytársai lettek az eddig megszokottaknak, s a falu elszakíthatatlanul Ózd vonzásába került.

A század elején további átrendeződést tapasztalhattunk falunk társadalmában.

1900-ban 1451 lélek élt a két faluban. Az 577 keresőből 8 rendelkezett 100 holdnál nagyobb birtokkal. Ezek többsége még a régi földesurak közül való volt, de találunk köztük néhány paraszti gazdaságot is. A kisbirtokosok száma 133, többségük csupán 1-5 hold földdel rendelkezik. A mezőgazdasági munkások száma – akik egy hold földdel sem rendelkeznek – harminc, s 57 cseléd volt a faluban.
Érdemes elgondolkozni e számokon. Előttünk a falu 50 év alatti fejlődése: a falu családjainak már csak 1/4-e rendelkezett annyi földdel, hogy abból megélhessen. Az a fejlődés, mely már korábban is látszott, hogy egyesek meggazdagodnak, az emberek többsége pedig elszegényedik, jelentősen meggyorsult a század elején. Megindult a késhegyig menő harc a földekért. Akinek jobban ment a sora, vagy szerencséje volt, magához ragadta a földek javát, s egyesek gyorsan meggazdagodtak mások szegénységének rovására. Hány régi írás porosodik még ma is az öreg ládafiókokban, melyek egy-egy család birtokocskájának elárverezéséről tanúskodnak.
Bár az emberek a “boldog békeidőnek’ tartották ezt az időszakot, de mind jobban látták, hogy az “igazi békének” tartott korszak hazug volt, s az emberek többsége csak máról holnapra élt. A kapitalista fejlődés gyorsan megmutatta, hogy az emberek többségének nem tudja az őket megillető életet biztosítani. Aztán megindult a balkáni háború, és a levegőben érződött, hogy vészterhes idők előtt áll a világ. Háború lesz “- mondták az öregek, és 1914-ben valóban megkezdődött a történelem addigi legnagyobb háborúja. Falunkból is sok apa, fiú és testvér ment el, és maradt ott Boszniában, Galíciában vagy éppen az Isonzo partján. Miért? Azt mondták az embereknek: a haza érdekében haltak hősi halált. De az igazság nem ez! A tulajdonból, a vagyonból, a kapzsiságból, a tőkéből kinövő imperialista uralkodó osztályok érdekei ért kellett ezreknek, millióknak elpusztulniuk!
E háborúval ismét lezárult az emberiség történetének egy korszaka. A káoszból és pusztulásból egy országban, a világ egyhatodán, a dolgozó emberek kerültek ki győztesen. Rongyosan, éhesen, de szemükben egy jobb és boldogabb világ hitével, ígéretével és reményével kezdtek hozzá a valóban új világ felépítéséhez.

A két háború között

A szörnyű háború elmúlt. Egy pillanatra hazánkban is felragyogott a napfény, és úgy látszott, hogy egyszer s mindenkorra vége szakad a vagyon hajszolásának. A túlerő azonban győzött, és eltiporták a munkásokat. A dolgozó tömegektől rettegő urak – tőkések, földesurak és mások – olyan rendszert igyekeztek létrehozni, mely biztosítja hatalmuk fenntartását. A munkások és dolgozó emberek elnyomása soha nem látott méreteket öltött.
A falu népének átrendeződése – mely már a háború előtt megindult – most fokozottan tovább folyt. Az úri birtok utolsó maradványai is eltűntek a faluból. Jött a pénzromlás, és “orvosolt” sok korábbi gondot. Néhány tojás árából kifizették a régi adósságokat, és egy tyúk árából hegyoldalakat, egész völgyeket szereztek meg egyes szerencsések.

A földművelésből a szaporodó népesség mind kisebb hányada tudott már megélni. Csak a nagyobb gazdák foglalkoztak kizárólag földműveléssel. A kisebb gazdák fia már gyárba járt, vagy kőműves lett. A vágya persze mindnek az volt, hogy a nagygazdák közé kerüljön. Ez azonban csak keveseknek sikerült. Volt aki megkoplalta, volt, aki jól házasodott, s így igyekezett javítani helyzeten. A többség azonban mind mélyebbre süllyedt.

Nézzük meg falunk helyzetet 1930-ban.

Öt embernek volt 100 holdnál nagyobb birtoka és ötnek 50-100 holdja. 23 család rendelkezett 10-50 holdas birtokkal. Ugyanakkor 55 parasztembernek csupán 1-10 hold föld jutott.
Köztudomású, hogy ami vidékünkön 10 hold földből (melynek egy része legelő, rét és erdő) nem lehet megélni. Mindössze 33 olyan család volt tehát a két faluban, amelyek a földből meg tudtak élni. A fő gond ebben az időben: hogyan lehet osztatlanul megtartani és gyarapítani a földet. Divatba jött az egyke. A házasságot nem az érzelmek, hanem a holdak száma szentesítette. A boldogságot száműzte a földéhség. A gyermek a boldogság ajándéka. Itt nem az volt. Állandó rettegés: először, hogy csak egy legyen, aztán, hogy az az egy megmaradjon, aztán azért, hogy a birtok érdekeinek megfelelően házasodjon. Családok halnak ki, a föld pedig kevesek kezében gyűlik össze.
E folyamattal párhuzamosan mindjobban izmosodott a falu lakosságának másik rétege: a munkásság. 1930-ban már a falu lakóinak fele gyárimunkás volt.

S a munkások helyzete?

Aki dolgozott, ha szűkösen is, de biztosította a maga és családja életét. Állandó munkalehetőség azonban csak kevesek számára kínálkozott. A nagy gazdasági válság idején az emberek többsége munka nélkül tengődött. Ínségmunka, kőtörés vagy éppen ölfavágás volt a nincstelenek kereseti forrása. Mennyi sült krumpli és sült tök fogyott el telente a faluban! Az emberek nem válogattak, mert helyzetük nem engedte. A zsírt tízdekánként vették, s ünnepnek számított, ha cukrot is vehettek.
A szegény emberek sorsa – márpedig ezek tették ki a falu többségét – állandó megaláztatás, jogtalanság volt. Jött a karácsony, s ünnepélyes külsőségek között kiosztották a legszegényebbeknek a 2-3 méter flanelt vagy egy pár cipőt, s mindegyikhez egy cipót. Aki egyszer is volt ilyen ünnepélyen, s látta. a szegény emberek arcán a pírt, amikor átvették a cipót, annak örökké emlékezetébe vésődik e kép, és nemet kiált arra a rendszerre, mely az emberek ezreit, millióit ilyen nyomorúságos helyzetbe kényszerítette.
Aztán úgy látszott, hogy javul a világ. Volt már munka, sőt túlórázni is kellett. S ez a fellendülő, jobbnak tetsző élet beletorkollott a II. világháborúba, mely még az előbbinél is nagyobb pusztítást és szenvedést okozott.
A háború végén kérdőjelek meredeztek előttünk. Nem tudtuk, mi következik, de azt tudtuk, hogy az eddigi helyzetnek változnia kell. S e változás 1945-ben elkezdődött.

Így élünk ma

Mi történt az elmúlt évek során falunkban? Ennek már mindannyian részesei vagyunk.
Nagy fejlődésről tanúskodik a sok új ház – melyek nagyságában és szépségében túltesznek a régi nemesi kúriákon is -, a villanyvilágítás, a jó műút, mely megkönnyíti a közlekedést, a sok rádió és televízió, a most épülő vízmű és mások. Az ózdi gyár, az ipar fejlődése lépten-nyomon érezteti hatását.
De a megváltozott helyzetről leginkább az emberek élete tanúskodik: a nyolcosztályos iskola, a középiskolát, sőt egyetemet végzők, a faluból kikerült mérnökök, tanárok és orvosok mind nagyobb száma.
Mégsem mondhatjuk, hogy most már elégedettek lehetünk falunk helyzetével. A falu tényleges fejlődése csak most indul meg igazán. Ennek első feltétele, hogy rendbe jöjjön a falu mezőgazdasága is. A közös gazdálkodás falunkban is boldog életet teremt. Csak azokat az új forrásokat kell felszabadítani, amelyek a felemelkedést lehetővé teszik. Amikor a jobbágyfelszabadítás megtörtént, a történelmi fejlődés félre tolta a siránkozókat. Azok győztek, akik az új helyzetnek megfelelően tudtak dolgozni. Parasztságunk most is új fejlődés megteremtésének részese. Falunk józan parasztsága meg tud felelni a várakozásnak.

…Ha az ember behunyja a szemét, maga előtt látja a jövő képét: falunk szinte Ózd egyik külvárosává lesz. Gimnáziumba már nem kell messzire menni, helyben is elvégezhetik a gyerekek. A község átalakul, egyre városiasabb lesz. A falu mellett nagy gazdaság működik majd, amelyben mindenekelőtt állattenyésztéssel foglalkoznak. A szarvasmarha-tenyésztés és a tejgazdaság messze földön híressé lesz. Az asszonyok többsége itt dolgozik meg a baromfitenyésztésben. Ózd ellátásának egyik fontos bázisává válik falunk. A hajdan kopár hegyeket erdők borítják majd, megszépül környékünk.
Az emberek is átalakulnak. Az irigység, a nagyravágyás és a kapzsiság idegenné válik számukra, s helyébe egymás segítése lép majd.
Az élet nem áll meg. S hogy milyen irányban és milyen gyorsan halad, nagyrészt rajtunk múlik. Amikor majd falunk létrejöttének 800. évfordulóját ünnepli, minderről ismét beszámolhat a krónikás.

Forrás: Lehoczky Alfréd – Hangony község 750 éves, Kossuth Nyomda, Budapest, 1964